Egy kedves történettel szeretnénk boldog új évet kívánni minden kedves olvasónak, látogatónak!
Megyek biciklizni
Szerda délután van, négy gyerek már a csoportban játszik és énekelve integet egymásnak, amikor nyílik az ajtó és megérkezik az ötödik csöppség. Kézen fogva hozzák be a terembe, miközben potyognak krokodil könnyei. Nehéz elválni anyától, még ha csak kis időre is. Egymásra nézünk, ő sír, én a kezem nyújtom. Megfogja, leülünk. A többiek csöndben figyelnek. Éneklünk, tornázunk tovább, míg ő szipogva, sírdogálva követ minket. A játékos feladatok után kicsit mondókázunk, gurulunk, kúszunk, mászunk és táncolunk.
Mikor megpihenünk, már nem sír, bár látni, hogy valami nyomja szívét, de tornázik tovább. Mindenki tesz-vesz, építi az akadálypályát, amikor megfordulok, és ott látom magam előtt. Nagy szemeivel engem néz, majd cumival a szájában így szól:
– Most tornázok, de tudod Anya kint vár a másik szobában és megyünk biciklizni.
Megsimogatom a fejét. Mosolygunk.
– Hát a biciklizés nehéz dolog. Gyere! Sétáljunk végig az akadálypályán, hogy még ügyesebb legyél!
Bólogat, már nyoma sincs a könnyeknek. Ugrándozva, nevetgélve tornázik tovább a többiekkel. Nagyon figyel, egyensúlyozik, bátran használja az Ayres-terápiás eszközöket.
A komplex mozgásfejlesztés után vidáman szalad anyukájához, majd visszafordul, és mosolyogva búcsút int:
– Szia! Majd jövök még és nem sírok! Megyek biciklizni!